2,

WHY ME? 

ROSE COMPTON

A repülés után - Párizsba megérkezve- egy nagy, fekete autóval a szállodához szállítottak minket. Amint kiszálltam a járműből (mely óráknak tűnő percekig szállított), a bőröndömet és Niallt hátrahagyva, besiettem a szállodába. Pontosan nem tudtam hogy melyik szobába kell mennem, de biztos voltam benne, hogy a recepción majd segítenek.
A kis helység eléggé otthonos volt, kis bézs kanapék, dohányzóasztalok megannyi francia újsággal megterítve, az inasok nagy mosollyal az arcukon üdvözöltek minden látogatót.. Az ablakon lenge függöny libegett, a párkányon pedig színes virágok díszelegtek.
"Miss Compton?" - szólított meg egy idősebb bácsi. Szeme alatt mély rancok keletkeztek az évek során, de a mély, barna szemei melegséget sugároztak. "Erre, legyen szíves."

Hát ezt felejtsék el. Biztos nem fogok egy ágyban aludni ezzel a fiúval... Sóhajtottam egyet, majd hátradőltem a hatalmas ágyon.  Vagy én alszok a földön, vagy ő.
Az ajtó kinyitódott, és a szöszi belépett rajta. Remek. Mit meg nem teszek a szüleim hírnevéért...
Tudom, tudom, hogy más lány azonnal elfogadná ezt a lehetőséget, de én nem akarok ezzel a szőke bajkeverővel lenni. Ez így nem természetes, ez nem szerelem.

"Szép a kilátás"- jegyezte meg, majd leült mellém. "Figyelj, tudom hogy ez neked sem kényelmes így, de legalább próbálj úgy tenni, mintha élveznéd."
Sóhajtottam egy nagyot, és a plafont kezdtem el bámulni. Miért pont én?
"Gyere, menjünk sétálni"- mondta majd felém nyújtotta a kezét. Egy ideig csak bámultam, aztán lazán megfogtam.

A kis sétánk kibírhatatlanul kínosan kezdődött. Csendben, kézenfogva sétálgattunk, hagytuk hogy a paparazzik képeket csináljanak rólunk, ugyanis ez volt a dolgunk. Minél több hírnév a bandának és anyáéknak, annál jobb.
A sétánk során az Eiffel tornyot is útbaejtettük. A lépcsőzés nem egy leányálom magassarkúban, ezt jegyezzétek meg. A bokám a végefele már alig bírta. Niall ugyan felajánlotta hogy segít, de visszautasítottam, már csak azért is.
Iszonyat magasan voltunk, én pedig rettentően tériszonyos vagyok. Nem mertem közel menni a széléhez.
"Csukd be a szemed"-utasított.
"Mi...?"
"Na, gyerünk!"-  mondta sürgetve, én pedig félve, de becsuktam a szemeim. Hátulról átkarolt, a karjait összefonta a hasamnál. Lassan és óvatosan vezetett a párkány felé. Nem, nem, nem. Nem akarom, engedjen már el.
Pár lépés után megálltunk.
"Nyisd ki"- mondta, és engedelmeskedtem neki. Magam se tudom miért.
A kilátás csodás volt. Nem tudom, hogy meddig álltunk ott, de nekem már kezdett nagyon kényelmetlen lenni ez az egész, mégis hagytam. Mondjuk, azért nem volt olyan rossz...

1,

I DON'T LIKE YOU

ROSE COMPTON

-Késtél.- nyitottam ajtót udvarlómnak. Szürke pólót és nadrágot viselt, szőke haja égnek állt. Izmos karjai közül az egyikben egy csokor vérvörös rózsát tartott.

-Bocsánat. De hoztam virágot. - mosolygott rám, nagy kék szemei megbánást tükröztek

-Helyes.- mondtam, majd kivettem a kezéből a virágot és hátat fordítottam neki.- Tessék. - mondtam Marynek, majd fintorogva a kezébe nyomtam a csokrot. A barna hajú, idős hölgy először furcsán nézett rám, majd miután leesett neki a tantusz, elvitte jó messzire hogy még véletlenül se találjam meg.
- Jó szórakozást!- kiabált utánam, mire én nemtetszésemet kifejezve morogtam egy sort.

-Megyünk már végre? -toporzékoltam az ajtóban. Haladjon már!
-Mindjárt, kicsikém.- szólt anya. Sértődötten leültem a nagy házunkba vezető lépcsőre és vártam, hogy befejezzék a szentbeszédet.

-Szeretnénk, hogy egy kicsit megneveld a lányunkat egy kis tiszteletre és önállóságra...- kezdte apa. Nyilvánvalóan azt hitte, hogy nem hallom őket, mivel folytatta. -Tudod, te jól nevelt fiúnak tűnsz. -aha. - És rád talán hallgatna is... - minden bizonnyal.Szegény fiú...
-De most menj.- küldte ki anyám. -Sok szerencsét hozzá.
-Végre.- pattantam fel a lépcsőről, majd odanyújtottam neki a bőröndöm nyelét.
-Hozd a sajátodat légyszíves.- mondta, mire leesett az állam. Szóval tényleg komolyan vette a neki adott feladatot. Akkor játsszunk.
-Nem. - válaszoltam egyszerűen, majd összevont kezekkel elindultam utána. Beültem a fekete autóba, és vártam. Én ugyan nem cipelem a több mint húsz kilós bőröndöt.
Mivel a szépfiú se ment vissza a pink utazótáskámért, apa kénytelen volt belerakni az éjfekete autó csomagtartójába. Niall udvariasan kezet rázott apámmal, anyával pedig egy-egy puszit adott a jobb és bal arcfelére.
-Mehetünk?- kérdezte miután elfoglalta a helyét az autóban. Elfordítottam a fejem, majd a házunkat kezdtem el kémlelni. Az angol stílusú, fehér ház, tökéletesre nyírt fűvel, és anya gyönyörűen gondozott  virágjaival hiányozni fog. Azt hiszem...
- Szörnyen makacs vagy, ugye tudod?- kérdezte, miközben a szüleim egyre távolodó alakját néztem.- De ezen segíthetünk.- suttogta a fülembe az ír akcentusával, amitől kirázott a hideg.

***

-Abba hagynád?- szóltam a csámcsogó szőkeségre mellettem.
-Mit? - kérdezte teli szájjal. Undorító.
-Utállak.- morogtam, majd lejjeb csúsztam az ülésen.
-Mit mondtál?- kérdezte, miközben feljebb emelte a fejem,hogy a szemembe tudjon nézni.
-Ne nyúlj hozzám a mocskos kezeddel. -söpörtem arrébb a kezét.
-Nők...-motyogta,majd újra szendvicsébe harapott.
Ó istenem, mikor lesz már vége ennek a nyomorult utazásnak?

Prológus.

ROSE COMPTON

Az egész egy hűvös, angliai nyáron kezdődött, amikor a szüleim elküldtek egy egy hónapos "kényszerrandira" egyenesen a szerelem városába, Párizsba (jó messze, hogy még véletlenül se tudjak megszökni...), egy idegen fiúval, aki mellesleg szuper gazdag. Szerintük ez egy jó módszer az ismerkedésre, de én már kevésbé díjazom...

Hosszú barna hajamat egy hajgumi segítségével egy szoros lófarokba fogtam, majd egy utolsó pillantással a tükörben megjegyeztem magamnak, hogy most is tökéletesen nézek ki. Hófehér, fodros combközépi érő ruhám kiemelte vékony alakomat. Sosem voltam valami égmeszelő, ezért egy magassarkút kaptam fel, ami szintén fehérben pompázott. Úgy döntöttem, hogy sminket most nem rakok fel, hiszen repülővel megyünk, de azért belesüllyesztettem a kis szépítkezési dobozt a kézipoggyászba.

A bőröndöm már lent várt az ajtó előtt. Minden kész volt.

-Drágám, nem gondolod, hogy ez a ruha nem valami kényelmes utazáshoz?-  becsmérelte anya "kedvesen" a rajtam lévő darabokat, mire én csak sóhajtottam egy nagyot.

-Abban utazok, amiben szeretnék.- fontam össze a kezem a mellkasomon, majd ránéztem a falon lévő órára.- Különben is, nem kéne már itt lennie annak a híres-neves fiúnak?- fintorogtam.

-De.- válaszolt apa. - De még mielőtt ideér, anyáddal szeretnénk neked róla egy kicsit mesélni.- mondta, majd leült a bézs kanapára a nappaliban. A ház megint csodálatosan nézett ki. Mary, az idős takarítónő jó munkát végzett.
-A neve Niall Horan.